Bronzkor

A bronzkor (Kr. e 2500–1150) leletanyagban a leggazdagabb korszak a Szatmár Megyei Múzeum régészeti gyűjteményében. Ez annak köszönhető részint, hogy az elmúlt fél évszázadban fokozott figyelemmel kutatták ezt a periódust, másrészt pedig maga a korszak jellemzői, a gazdag és gyakori leletanyag magyarázzák. A gyűjtemény bronzkori leletei elsősorban a településekről és a depókból származik, kisebb mértékben pedig, a temetkezésekből.
Az első Szatmár környéki bronzkori lelet egy 1855-ben, Ákosnál, a Kraszna partján talált arany karkötő. A 20. század második felében további nagyszámú bronztárgyat fedeztek fel, fegyvereket, szerszámokat, ékszereket Domahida, Magyarcsaholy, Rózsapallag, Sárköz és Felsőboldád lelőhelyeken. A korszak iránti érdeklődést nagyban növelték ezek a látványos felfedezések, nemkülönben a szépen díszített kerámia leletek. Ennek az ösztönzésnek köszönhetők az első régészeti ásatások a 19. és a 20. század fordulóján: Apsai Mihályi János kutatásai Bojánházán és Vende Aladár ásatása Nagykároly–Bobáld lelőhelyen. A 20. század második felétől Szatmár megyében úgyszólván állandóan folyt bronzkorszakra vonatkozó régészeti kutatás. A legfontosabb ásatások Nagykolcs, Nagykároly–Bobáld és Lázári lelőhelyeken folytak. Ezek több mint tíz évig tartottak. A legnagyobb kiterjedésű őskori ásatás a a Pete–Csengersima román-magyar határátkelőnél folyt le, ahol mindkét oldalon összesen 2,5 ha-t meghaladó terület került feltárásra.
Északnyugat Románia bronzkori leleteinek gazdagsága több tényezőnek köszönhető. A legfőbb ok bizonyára az, hogy a bronzkor általában a látványos fejlődés korának számít. Ez nemcsak annak köszönhető, hogy a bronzból készült munkaeszközök az addigiaknál hatékonyabbnak bizonyultak, de már a rézkortól kezdődően megfigyelhető megélhetési stratégiák és erőforrások bővülésének is. Az állattenyésztésben például, az elsődleges termékek (hús, bőr, csont) feldolgozásáról áttevődik a hangsúly a másodlagos állati termékek (tej, gyapjú, vonóerő) felhasználására. Ez az állattenyésztés-központú gazdálkodás Szatmárban kedvező földrajzi feltételekre talált: az állatok legeltetését és teleltetésüket nagyban segítette a kiterjedt vízjárta vidékek gazdag növényzete, az Ecsedi láp, az Ér mocsarai, a Szamos, a Túr, a Kraszna és a Homoród árvíz öntözte lankáinak gazdag növényvilága. A korszakban így a legsűrűbben lakottak éppen e területek határa, illetve a domb-vidék és a termékeny síkság találkozása. A két vagy három ökoszisztéma együttes kihasználása tette lehetővé az ott lakók számára, hogy dacoljanak az aszállyal, a kártevők megújuló rohamaival, az állatállományt támadó ragályokkal. Így egy olyan gazdálkodási rendszert alakíthattak ki, amely fokozta védekezési képességüket az esetleges törzsek közötti konfliktusok során.
A Közép-, illetve Délkelet-Európa kiterjedt területein felvirágzó Baden- és Coţofeni-kultúrák javarészt az állattenyésztésre épültek. A két régészeti kultúra éppen a mai Románia északnyugati részén találkozott, s bár az Ecsedi láp és az Ér mocsarai egyfajta természeti határt képeztek közöttük, érintkezéseik így is bizonyíthatóak. A rézkor temekezési szokásaival ellentétben, mindkét kultúrában elhamvasztották a halottakat. A Coţofeni-kultúra hamvasztásos temetkezéseit Aranyosmeggyesen tárták fel.
A bronzkor korai szakasza, amelyet a Makó és a Szaniszló típusú kultúrák képviselnek, viszonylag szerényebben reprezentáltak a Szatmár Megyei Múzeum gyűjteményében. A Szaniszló kultúracsoport korában a Nagykároly környéki és a nyírségi területek erőteljes betelepülése észlelhető. Ebből a korból származnak a Beréről előkerült karcolással és mészberakással díszítet edények.
A középső bronzkorban, mint azt a múzeumi gyűjtemény anyaga is tükrözi, jelentősen nőtt a megye területének lakottsága. Ezt a korszakot az Ottomány kultúra virágzása jellemzi. A stabil, jól strukturált társadalom az Ecsedi láp és Ér mocsarának peremén, többrétegű, tell típusú településeket hozott létre. Ezekben a hatalmi központokban, de más településeken is, ahol kevésbé sűrű a lakottság, bizonyítható a bronzkohászat jelenléte, erre utalnak a katalógusban az Érdengelegen talált öntőcső vagy a Beréről származó fejszeöntő-formák. A Szatmár környékén végzett bronzkohászatot kétségkívül ösztönözte az Avas és Gutin hegyeiben művelt bányászat, amely ekkor kezdett kialakulni, s amely az itteni közösségek életviszonyainak gyors fejlődését eredményezte. Az Ottomány kultúra agyagművészete is fellendült, az asztali edényeket barázdált és vésett motívumok díszítették, amelyek a spirálos és szalagszerű díszítményeket elegyítették az egyenes és szögletes vonalakkal. A középső bronzkorszak leleteinek egy része arról tanúskodik, hogy kialakult egy olyan elit, amely előkelőségét aranyból készült dísztárgyak vagy bronz-fegyverek viselésével hangsúlyozta, ilyen például az Aranyosmeggyesen előkerült gyűrű, vagy a sárközi bronzkard.
A késő bronzkorban látványosan megnőtt a bronzleletek száma: fegyverek, ékszerek, munkaeszközök, lószerszámok kerültek elő Domahida, Pete, Tartolc, Érkávás, Mezőterem  lelőhelyeken. Ezek a tárgyak a Magyarcsaholy–Piskolt (Hajdúbagos) és a Felsőszőcs kultúrákhoz kötődnek. A kultúrák területei közötti határt az Ecsedi láp képezte, ettől délre, illetve észak-keletre fejlődtek ki. A Magyarcsaholy–Piskolt (Hajdúbagos) kultúrára a kannelúrákkal és bekarcolással díszített kerámia jellemző. A Felsőszőcs kultúra első korszakához a kannelúrás díszítés kapcsolódik, később, egy átmeneti korszak után, amelyet a Kiskolcson, Bujánházán, Darócon talált kerámia jellemez, a kannelúrás díszítés bemélyítetté válik.
A Szatmár megye területén élő bronzkori közösségek hiedelmeire és vallási életére az ebben a korban elterjedt uráni égimádás szimbólum rendszerének jelenléte a jellemző. Ilyen hiedelmekhez kapcsolódhatnak az agyagszekerek feltárt kerekei, a vízi és vándormadár-ábrázolások gyakorisága, amelyek a Nap égi utazására és az évszakok váltakozására utalnak. A Nagykolcson és Lázáriban felfedezett, agyagból készült szarvas-isten ábrázolások bizonyára szimbolikus jellegűek, akár más őskori civilizációk esetében, és a politeista panteon főistenére utalhatnak, akinek attribútumai hasonlítanak az Iliász és az Odüsszeia isten-alakjaihoz. A régészeti kutatások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a Szatmár környéki közösségek ebben a korban bekapcsolódtak a javak és eszmék egész Európára kiterjedő kapcsolat-áramába.