Vaskor

A Hallstatt periódusnak nevezett kora vaskorban (Kr. e. 1150–350) veszi kezdetét a vasból készült eszközök korlátozott mennyiségű használata. A vas által játszott szerep még jelentéktelen egyelőre, de ennek ellenére a romániai régészet a vaskor kezdetét egyezményesen a Kr. e 12. századra teszi. A korszakhatár oka elsősorban az, hogy ebben a periódusban jelentős változások tapasztalhatók az anyagi kultúrában, ami elsősorban kannelurával díszített edényművesség széleskörű elterjedésében figyelhető meg. A szomszédos területeken a Reinecke féle kronológia Hallstatt A és B periódusait a kutatók a késő bronzkorba sorolják és csak a Hallstatt C-től, azaz Kr. e 750-től, számolják a vaskor kezdetét.
    A Kr. e. 12. századtól kezdődően általánossá válik a szatmári tájakon, a kannelurával díszített háztartási kerámia használata, amelyek jellegzetessége a kettős égetés, amitől az edény színe kívül fényes fekete, míg a belső téglabarna. Ez az edényművesség szoros rokonságot mutat a Magyarlápos műveltség II. fázisának kerámiájával, valamint a Gáva kultúra első szakaszával. Új edényformák jelennek meg: hengeres nyakú nagyméretű amforák, belülről kinyomott nagyméretű (szarvszerű) bütykökkel; új csészetípusok; behúzott, megduzzadt peremű tálak. Ezek mellett továbbélnek a hagyományos edényformák, amelyek a Felsőszőcs–Magyarcsaholy csoportok jellegzetességeit viselik: hordozható tűzhelyek; alacsony testű, magasra felhúzott fülű csészék és mások. Ebből a korszakból ismert edények elsősorban az újonnan kialakult településekről származnak, mint például a Nagykároly–Spitz tanya, Börvely–Kecske rét vagy a Szamosveresmart–Téglás, de előfordulnak olyan lelőhelyek is, amelyeket korábban a Felsőszőcs kultúra népessége lakott: Nagykolcs–Kertalja, Lázári–Lubi tag, Pete–Határátkelő. A kaplonyi bronz raktárlelet összetétele mutatja, hogy a Kr. e. 1100-as évek fémfeldolgozását egyrészt a régebbi típusú tárgyak (korongos-tüskés csákányok, szárnyas balták) készítésének folytatása, másrészt az új típusúnak számító eszközök megjelenése (új formájú tűk, fibulák, stb.) jellemezte. A kaplonyi lelet földberejtésének körülményei új szokások meghonosodását is jelzi: a bronztárgyak tudatos feldarabolását és a bronzlepények nagyszámú jelenlétét.
    A korábbi jellemzők folytonossága és együttes jelenléte az újításokkal nemcsak a bronzművességben de a kerámiakészítésben, a településszerkezetben a települések helyének kiválasztásában valamint a raktárleletek elrejtésében is egyaránt megfigyelhető. Így rendkívül nehéz megállapítani, hogy milyen szerepet töltenek be Szatmár vidékén a késő bronzkori kultúrák a kora vaskor Magyarlápos II. / Gáva I. horizont kialakulásában. A szomszédos területekhez viszonyítva területünkön szerves és szoros kultúrkapcsolatok figyelhetők meg így az egyes késő bronzkori kultúrák hatását az új jelenségek kialakulásában nehéz meghatározni. Az említett változások mellett, mindenesetre, az életmód és a hiedelemvilág olyan folytonosságai mutathatóak ki, amelyek nem utalnak gyökeres átalakulásra a Kr. e. II. évezred végének társadalmában.
    Kr. e. 1000 környékén az emberi közösségek életmódjában mély belső változások következnek be. Párhuzamosan egyes edénytípusok eltűnésével és újak megjelenésével, a korábbi települések többégét elhagyják és újak keletkeznek. Több nagyobb méretű új település megjelenése új régészeti kultúra kialakulásának a jele, a Gáva műveltség megjelenéséhez és széleskörű elterjedéséhez vezetett, amely egyben a társadalmi átalakulást is tükrözi. A kardok és az aranytárgyak megnőtt száma, az igényes védőfegyverek megjelenése (sisak, vért), a vallási ceremóniákra használt edény- és fémkészletek deponálása arra utal, hogy fokozódik a gazdasági és társadalmi versengés, ami új társadalmi elit kialakulásához vezetett. A kialakuló vezető réteg tagjai, hogy hatalmukat megerősítsék és legitimálják, bőkezű és presztízsteremtő felajánlásokat tesznek az egész közösséget érintő szertartások – kincselrejtések – keretében. A nagykiterjedésű erődített telepek (Kányaháza, Érkávás) megjelenése a törzsi szövetségek erős integrálására enged következetni. Elitjeik vezetésével ezek a közösségek jelentős társadalmi energiát voltak képesek mozgósítani, amelyeket a törzsi központok köré épített kiterjedt erődrendszerek építése is mutat. A központi erődített telepek körül számos kisebb telep helyezkedett el, ahol a gazdasági tevékenységek jelentős része folyt. A gabonafélék termesztésének jelentőségére utal a sarlók nagy száma a bronzdepókban: Szilágypér, Peleszarvad, Girókuta. Ugyanakkor a tokos füles balták nagy száma ezekben a bronzdepókban a fafeldolgozás jelentőségének fokozódását jelzi. Ez feltehetően összefüggésbe hozható az erdőirtások intenzitásával is, melynek célja új, mezőgazdaságra alkalmas területek kialakítása. Az állattenyésztés főleg, a szarvasmarha-tenyésztés is nagy szerepet játszott, ahogy azt a gyakori állatábrázolások és az állatcsont vizsgálatok is mutatják (Érkávás,).
    A kora vaskor középső szakaszából kevés szatmári leletet ismerünk. (Ha. C). Az anyagi és szellemi kultúrában bekövetkezett változások alig észlelhetők, amit az is érzékeltet, hogy a Gáva kultúra népessége folytatólagosan lakta korábbi településeit, nem változtatott szállásterületet. Azonban főleg az anyagi kultúrában mégis jelentkeznek olyan jelenségek, amelyek a Kárpátoktól keletre eső területekről származnak, „kimmer” eredetűek. Ezekre az új jelenségekre elsősorban a Vetésről ismert bronzkincs utal amely keleti típusú tárgyakat tartalmaz: zablákat, zabla-oldaltagokat, valamint lószerszámra felvarrt bronzlemezeket. Valószínű, hogy ugyanebbe a horizontba sorolhatók a Csomaköz–Malomháta lelőhelyen feltárt temető M5, M22b és M35 számú sírjai, valamint a Lázári–Lubi tag többrétegű telep kora vaskorra keltezhető egyes objektumai (gödrök).
    A késő Hallstatt kor (Ha. D, Kr. e. 6–4. század) aránylag jobban ismert, amely az utóbbi időkben végzett kutatásoknak tulajdonítható Kálmánd–Kraszna part, Kismajtény–Dombhát, Nagykároly–Kozárd, Gencs–Agyagbánya telepeken. Ezeket egészítik ki a temetkezések: Szaniszló–Homokosdomb, Nagykároly–Régi vasöntő műhely. Ebben a periódusban már jelentősen átalakul az anyagi kultúra: igazán most terjednek el a vasból készült szerszámok, fegyverek és ékszerek, s ami talán ennél is jelentősebb, a kézzel formált, még Gáva tradíciójú edények mellett, megjelennek a fazekaskorongon készült kerámia edények.
    Észak-nyugat Románia területén, telepek vagy temetők jól keltezhető régészeti együtteseiben feltárt kerámia leletek 25–30%-át jelentik a fazekas-korongon készült edények. A korongolt kerámia, ilyen nagy aránya arra utal, hogy ezeket feltételezhetően helyben készítették, mivel ekkora mennyiséget nem lehetett importálni, annak ellenére, hogy eddig nem tártak fel vidékünkön fazekasműhelyeket és edényégető kemencéket. A fazekasság új technológiájának megjelenése úgy tűnik, hogy a görög világhoz, vagy esetleg a balkáni trákokhoz köthető. Az edények jó minőségű agyagból készültek, szürke, világosbarna vagy narancssárga színűek, jól kiégettek. Mindezek és a különböző típusú edények – kancsók, kannák, csészék, behúzott vagy kihajló peremű tálak, bikonikus nagy edények – felületének megmunkálása, de egyes formai jegyek – a két vagy három részből álló, magasan a szájperem főlé emelkedő fülek, valamint a kantharros típusú kétfülű edények – is inkább a görög világ felé mutatnak. Leginkább, a Fekete Tenger északi partvidékén alapított görög gyarmatvárosok hatása valószínűsíthető. (Berezán szigete, Olbia és Hisztria városok).
A késő Hallstatt (Ha. D) periódus végét észak nyugat Románia területén a Kr. e. IV. század közepén megjelenő kelta leletek jelzik. Ezen a téren jelentősebb régészeti ásatások még az 1960-as évek elején kezdődtek, majd folytatódtak a későbbi kutatásokkal, amelyek jelentősen hozzájárultak a keleti kelták anyagi és szellemi kultúrájának megismeréséhez. A kelták megjelenése Románia északnyugati és nyugati területein, így a szatmári tájakon is, összekapcsolható a Piskolt–Homokosdombon feltárt kelta temető legrégebbi horizontjával, mint e terület legrégibb temetője. Egyaránt megtalálható itt, mind a csontvázas mind a hamvasztásos temetkezés (közel 200 sír), a temetkezések kezdete abszolút kronológiában Kr. e. 330–310 körülre keltezhető. Többségben vannak a hamvasztásos sírok urnával vagy egyszerűen csak gödrökben, de megtalálhatóak a nyújtott vázas sírok és ritkán a zsugorított temetkezések.
    A települések tanyaszerűek (vikusok) főleg mezőgazdasággal (ekevas, sarló, őrlőkövek) és állattenyésztéssel foglalkozó lakosságát a következő lelőhelyekről ismerjük Piskolt–Kincsverem, Csomaköz–Tökös, (C. II), Bere–Bodzás (B. XXI), Kálmánd–Kraszna part, Nagykároly–Bobáld IV, Lázári–Lubi tag. Hiányoznak viszont Románia észak-nyugati területéről az erődített „oppidum” típusú telepek. A feltárt településeken búzát, árpát, rozst, kölest és zöldségféléket termesztettek, az igavonáson kívül az állatok húsát és tejét táplálkozásra használták, így nem véletlen, hogy a hulladékgödrökből a legnagyobb számban szarvasmarha, kecske, juh és sertéscsontok kerülnek elő. Egyes telepeken: Kálmánd–Kraszna part, Nagykároly–Református temető nagymennyiségű vassalak került elő, amely a helyi fémfeldolgozásra utal. Érendréd–Tehénfarm lelőhelyen egy fazekasműhelyt tártak fel. Az ilyen műhelyekben a korábbiaknál nagyobb mennyiségben készültek egyre jobb minőségű edények, egész régiókat látva el. A jó minőségű kerámia gyártását a feltárt fazekas-kemencék fejlett formája és a lángkemencés technika alkalmazása magyarázza. Jóminőségű szürke, sárgásbarna és fényes fekete színű kerámiát készítenek, az edények díszítése igen változatos, a korongolt edények mellett megtalálhatók a helyi hagyományokat őrző kézzel készített edényformák is. Egyik másik edény igazi műremek, pl. Kismajtény–Halastó egyik sírjából származó gazdagon díszített mélytál vagy a Kálmánd–Kraszna partról ismert csizma alakú edényke. A házak kissé földbe mélyített ún. veremlakások, rendszerint téglalap alakúak, méreteik változatosak 4/6 x 2/3 m (Piskolt–Kincsverem, Csomaköz–Tökös).
    A temetkezésekből ismert ruházati kellékek és díszek bronzból, ezüstből, ritkábban aranyból készültek. Gyakoriak az üvegkarperecek és -gyöngyök is, ezek főleg a női viselet kellékei. A férfisírok melléklete főleg vasból kovácsolt támadó és védőfegyverek: kétélű kardok, lándzsák, dárdák, vágókések, pajzsok, ritkábban láncing és sisak amelyeket gazdagon díszítettek vésett vagy rátett stilizált növény (ún. „magyar kardstílus”) és sárkány-motívumokkal. Ezeket a darabokat valószínűleg Közép Európa fémműves központjaiban készítették. Az üveggyöngyök esetében, a Piskolt–Kincsverem lelőhelyen talált maszkos gyöngy a Fekete tenger parti görög gyarmatvárosok műhelyeiben készülhetett.
    Észak-nyugat Románia területén élő kelták kapcsolatba állhattak a Közép-európai keltákkal, erre utalnak a Maros és a Szamos völgyén („a só úton”) folyó kereskedelmi kapcsolatok. Ennek keretében presztízstárgyakat, valamint a kerámiakészítéshez és az öntőtégelyekhez szükséges grafit tömböket importálták Csehország és Ausztria területéről, illetve a nagy „oppidumokból” (Velemszentvid, Szalacska, Manching, stb.). A görög-makedón világhoz kapcsolódik a Börvely–Kecske rétről származó, pecsételt amfora töredék HPAK (? EIOY) AΣNTYN (OMOY) felirattal, amely a Krím félszigeten található Kerszonészból származik. Szintén a görög világhoz köthető a Csomaköz–Malomháti temetőből származó „görög” típusú zabla és lábvértek melyek egy „vezérsír” tartozékai lehettek, vagy a Túrterebesről származó kelta éremlelet, amelynek egyik tetradrachmáját a pergamoni Eumenes idejében verték Kr. e 260-ban.
    Ezek a görög eredetű tárgyak zsákmányként kerülhettek a Kr. e. 279-ben Delphoit ostromló keltákhoz, akik a vereség után szétszéledtek a görög világban, aztán bizonyos csapatok később visszatérnek a kiindulási területeikre és csatlakoznak a már letelepedett honfitársaikhoz. Ptolemaiosz antik görög geográfus az anartusok népét helyezi Románia (Dácia) észak-nyugati területeire. Vasile Pârvan monumentális, Getica c. művében, antik forrásokra támaszkodva, az anartusokat Szatmár területére helyezi. Ezt a népességet egy etnikai mozaiknak határozta meg a kutatás. Egyelőre feltételesen elmondható, hogy a La Tène kultúrát hordozó népesség egy nagy területen az anartus népesség volt és a jövevény keltákból és az őshonos, a Szaniszló–Nyírség csoport (ún. Vekerzug kultúra) hordozóiból állt. A békés egymás mellett élés kimutatható mind az anyagi mind a szellemi hagyatékukban.
    Jelentős demográfiai változás állhatott be a középső La Tène kultúra végén (LT C1/C2), valamikor a Kr. e. II. század második felében, amikor a hosszú ideig használt kelta temetők megszűnnek. Ekkor tűnnek fel a késő La Tène jellegű településeken (Ákos–Majtinyi rét, Lázári–Lubi tag, Nagykároly–Bobáld I, talán Gencs–Agyagbánya), új a dákokra jellemző leletek. Ez a dák kultúra klasszikus fázisának megfelelő anyagi kultúra (Kr. e. I század – Kr. u. I. század) gyakran együtt kerül elő a Duna menti eraviscus kelták sávos kerámiájával (vörös–fehér sávok) valamint egy ugyancsak kelta, Simering típusú éremmel. Mindezek szoros kapcsolatot mutatnak a Duna környékén kialakult kelta „oppidumok” világával. A kelta temetők megszűnése talán éppen összefügg a dákok megerősödésével, amelyet egy antik forrás is említi (Pompeius Trogus, Prol. XXXII): „incrementa dacorum per Rubobostem regem”. Figyelembe véve a szomszédos területeken található dák központokat: Szilágysomlyó–Magura, Mojgrád és Máramarosban, a Felső Tisza vidékéről, Aknaszlatina (Solotvino), Váncsafalva (Onceşti), érthető a dákok előretörése a Kraszna, a Berettyó, a Tisza és a Szamos völgyében. Az előnyomulás arra késztethette a keltákat, hogy visszahúzódjanak a Duna középső szakaszához, ahol éppen ebben az időszakban növekszik meg a kelta eraviscus népesség (Budapest–Tabánhegy, Békásmegyer, stb.). Ez a népesség túléli a római hódításokat és kimutatható a római uralom alatt is. Természetesen nem kizárt, hogy észak-nyugat Románia zárt alföldi tájain, a kisebb tanyaszerű településeken a dák uralom alatt tovább élnek a kelták (a Kr. u. I–II évszázadokban).
A Lázári–Lubi tagban feltárt régészeti leletek között olyan nyugati és északnyugati eredetű tárgyakat találtunk, amelyek a híres Burebista király korabeli kapcsolatokra utalnak. Az antik források szerint, a dák király első fontosabb katonai akciója éppen a kelta bojusok és tauriskusok törzsszövetsége ellen irányult, Kr. e. 60–45 között. Az utóbbi évek régészeti feltárásai nyomán pontosabb képet alkothatunk Szatmár vidékének szerepéről ezen eseményekben. Ehhez a korszakhoz köthető a Felső Tisza vidék egyik legjelentősebb dák várának (dava) kiépülése Alsóveresmarton (Malaja Kopanja), amely a Tisza völgyében, az Avas és a Nagyszőlősi hegyek szorosában található. Az itt végzett intenzív régészeti feltárások arra utalnak, hogy a Kr. e. I. – Kr. u. I. századokban a vár fontos regionális központ szerepét töltötte be. A nagyszámú feltárt fegyver, a viseleti tárgyak magas színvonala, az importált luxustermékek arra utalnak, hogy a várban a társadalmi elit kiemelkedő rangú tagjai lakhattak. A megerősített településen magas szintű kézművesség, főként fémmegmunkálás működött. A feltárt számos mezőgazdasági és kézműves szerszám azt mutatja, hogy az itteni műhelyek egy tágabb vidék településeit látták el termékeikkel.
A klasszikus korú dák civilizáció egyik fontos lelőhelye Nagykároly–Bobáld, ahol nemrég kézzel készített, plasztikus díszekkel ellátott edények és fazekaskorongon készült, fényezett díszű kerámia-termékekkel együtt, egy jellegzetes kapcsolótűt tártak fel. Ezt a fibulát valószínűleg a Római Birodalom területén készíthették (Pannónia) és pontosan keltezi az előkerült leleteket a Kr. u. I. századba. A szatmári tájakról ismert – aránylag kevéssé kutatott – dák leletek, arra utalnak, hogy az itteni településeket nem érintették Traianusnak a dákok elleni hadjáratai. Annál inkább követhetők a hadjáratok nyomai, nemcsak a déli szomszéd területek, Szilágyság és a Bihar, megerősített dák központjaiban (dávákon), hanem az északi területeken is, a Felső Tisza mentén. Az Alsóveresmarton (Malaja Kopanja) végzett ásatások jól rögzítik a legfelső települési szinten történő nagyarányú pusztulást (vastag égett réteg, szétdúlt házak maradványai, az erődítési rendszer megsemmisítése) ami arra enged következtetni, hogy a római hadsereg komoly katonai akciót hajtott végre a Felső Tisza, vidékén, megtörve az itteni dákok ellenállását.