Közép-Európa római kori történelmét a béke és a különböző háborúk váltakozása jellemzi, amelyeket a birodalom a dák, a szarmata és a germán törzsekkel vívott. A barbárok főleg akkor támadtak, amikor a római birodalomban politikai zavargások voltak, a katonaság szervezetlenebbnek tűnt. Máskor a különböző germán törzsek egymást nyomták a birodalom határai felé. Róma a „divide et impera” elve alapján még szította is a törzsek közötti ellentéteket, pénzt és földet ígérve a provinciák területén.
Szatmár megye első római kori leleteit a 19. század végén tárták fel Apán és Bujánházán. Ezek hamvasztásos temetkezésekből származó tárgyak – kard, pajzsdudor, lándzsahegy – a germán vandálok után maradtak. Az első tudományos kutatásra Csomaköz–Malomhát lelőhelyen került sor. Az ásatásokat a Román Tudományos Akadémia Régészeti Intézete kezdeményezte a kelta település feltárására. A szatmári régészek tevékenysége a hatvanas évekkel kezdődően megélénkült. Kutatták az aranyosmeggyesi hamvasztásos temetőket (Şuculeu, La Leşu) és a Lázári–Béla rét telepet. Számos kisebb nagyságrendű kutatás folyt még Alsóboldád, Nagykolcs, Kismajtény, Lázári, Avasújváros, Szatmárnémeti, Kaplony és Mezőfény határában.
Az 1989-es változások után a római kor Szatmár megyei kutatása a Lázári–Lubi tag lelőhely rendszeres kutatásával folytatódott. Az ásatás a Szatmár Megyei Múzeum és a Román Tudományos Akadémia régészeti intézeteinek együttműködése alapján folyt. A megye területén folyó régészeti tevékenység azonban, egyre inkább a nagy beruházásokhoz kötődő mentőásatásokra koncentrálódott, mint például a petei, csanálosi, halmi határátkelők bővítése, Halmi–Apa–Tasnád gázvezeték építése, a Romtelecom vezetékek lefektetése, a Pete–Szopor útfelújítás.
A kutatások jelenlegi állásánál még nem eléggé tisztázott, hogy a Kr. e. II. században zajló dák–római háborúk mennyiben érintették megyénk területét. Igen valószínű, hogy a Felső Tisza medencéjének dák várai felé masírozó csapatok útközben földből készült meneterődítményeket építettek megyénk területén is. Az elmúlt években Felsőszopornál 6 km hosszúságban kutatták azt a demarkációs vonalat, amelyet a limes Porolissensis előtt hoztak létre, s amely talán Traianus Daciájának a határvonala is lehetett. Dacia helyzetének Hadrianus-féle rendezése után, megyénk területét több olyan törzs is lakta, amelyet a rómaiak barbároknak neveztek. A római légiók lerombolták a dák erődítményeket és szent helyeket, a vidék lakossága azonban tovább folytatta a maga termelő munkáját a római korban is. Erre utalnak bizonyos régészeti leletek is, valamint az ásatások során előkerült dísztűk (Aranyosmeggyes–Şuculeu, Ákos–Krasznahíd és Majtinyi rét).
A Kr. u. 160–180-as években, a markoman háborúk idején, a gótok északról a Fekete tenger felé vándorlása által kiváltott összpontosított barbár támadások szétzúzták a dunai limest. Ebben az időben hatolnak be Szatmár megye területére a hasding vandálok és a viktoválok. A germán harcosok hamvasztásos temetkezési szokásaira utalnak az Apa, Bujánháza–Bélavára lelőhelyeken talált hajlított kardok, lándzsahegyek, sarkantyúk, de az Aranyosmeggyes–La Leşu dák temetőből előkerült leletek is. Feltehető, hogy az említett germán behatolás békés jellegű volt, s az elsőként érkező kisebb harcos-csoportok megtelepedtek a helyi dák lakosság körében.
A markoman háborúkat követő időszakban Szatmár megye területén az anyagi kultúra szoros összefüggésben alakult közép Európa régészeti jelenségeivel. Kialakult egy vegyes jellegű dák-germán kultúra. A telepeken, a dák csészék (Felsőszopor–Togul lui Cosmin, Aranyosmeggyes–Şuculeu) és a dák hagyományok alapján készült, hullámvonalas övvel díszített edények mellett, számos germán régészeti anyag került elő, amely a Pržeworsk kultúrához köthető (Pete–Vám). Az archaikus, kézzel készített, bikónikus vagy fekete, finom anyagú germán edények együtt jelentkeznek a jellegzetes szerkezetű földbemélyített házakkal. Ezeknek három vagy négy cölöpjük van a keskenyebb oldalon, vagy egy sorban helyezkednek el. Jellegzetes régészeti jelenségek még a négyszögű, kiégetett falú gödrök, amelyek a Szatmári síkság szinte mindegyik telepén jelentkeznek. Sajátos az Aranyosmeggyes–Şuculeu telep, ahol egy fazekas központ léte dokumentálható, ahol tárlóedények gyártására specializálódtak. A nagy hagyományokra visszatekintő kerámiaégető kemencék mellett, a régészeti leletanyag nagy része dák jellegű.
A közép-európai barbarikum anyagi kultúráját ebben az időszakban a kulturális sajátosságok egybemosódása jellemzi, amely leginkább a római hatások átvételében nyilvánul meg. Az import árukon kívül – mint például a Szilágykorond–La Izvoare lelőhelyen talált terra sigilata edény, az Ákos–Majtinyi rét, Lázári–Lubi tag és Pete–Vám lelőhelyeken talált római fibulák, vagy a Börvely–Halmoson talált bronz edény – a barbárok, a 3. század második felében, átvették a finom anyagú, pecsételt kerámia és az érdes anyagú kerámia készítésének technológiáját és a telepek határán igazi ipari negyedek alakulnak ki. A római hatás mellett, északról egy új anyagi kultúra befolyása is érzékelhető, amely a germán világ jellemzőit hordozza. Ez új edényformák megjelenésében és az új építkezési stílusban figyelhető meg, mint például a hosszú, alapozási árkokkal épített lakóházak Börvely–Halmos lelőhelyen.
A települések tovább élnek a 4. században. Az előkerült kerámia leletek közül teljesen eltűnnek a kézzel készített edények, a formák teljesen római átvételek, de néhány archaikus forma is tovább él, korongon készítve. A század folyamán a Lázári–Béla rét lelőhelyen már megjelennek a gót anyagi kultúra elemei (Marosszentanna–Cerneahov kultúra), amelyek már a népvándorlás korai szakaszának előhírnökei.
A régészeti leletek alapján meglehetősen nehéz világos képet rajzolni a római kor emberének életmódjáról Szatmár megyében. A sarló és kasza leletek Lázári–Béla rét lelőhelyen a gabona termesztésre utalnak, de a kovácsfogók Apa–Moşia Brazilor és Pete–Vám lelőhelyeken a vasmegmunkálás nyomait jelzik ezeken a telepeken. A mezőgazdaság és kézművesség nyomai mellett, a használati tárgyakkal együtt előkerült több lándzsahegy a társadalom harcos jellegére utal.
A Római birodalom bukásának időszakát egyezményesen a népvándorláskor korai szakaszának tekintik. Elsősorban az antik szerzők alapján, a kort meglehetősen zavarosnak tartják. A források nagy részletességgel számolnak be a hunok és más vándor népek a római városok ellen intézet véres támadásairól. A birodalom határain kívül az utóbbi évtizedben előkerült leletek egyértelműen bizonyítják a letelepedett lakosság településhálózatának Kárpát medencei létét e korszakban. Ez a népesség minden bizonnyal a hun politikai uralom alatt is tovább élt. Ilyen típusú települést tártak fel Piskolt–Agyagbánya lelőhelyen, gabona tárló-vermekkel és egy „utcányi” földbemélyített lakóház sorral. A kerámia a Kárpát Medence szarmata lelőhelyeinek általános jellemzőit hordozza, de a csont-fésű a településen érezhető germán befolyásra utalhat. A keleti elem a településen egy kettős temetkezés, ahol a jellegzetes reflexíjjal eltemetett 22–24 éves férfi váza mellé alárendelt helyzetben, kuporodottan a 14–16 éves feleségét/rabnőjét (?) is eltemették.
Attila halála, 456. után, a Kárpát Medence feletti politikai ellenőrzést a germán törzsek vették át. Egy előkelő nő 5. század második feléből származó sírját Érdengeleg határában tárták fel Ruházatán két igen nagyméretű fibula a kor divatját mutatja, amely meglepően egységes igen kiterjedt területen, a Kaspi tengertől az Atlanti Óceánig.
A népvándorlás korai szakasza zárja az antikvitás dicső évszázadait, a következőkben Közép Európa anyagi kultúrája lassan megváltozik és kialakul a középkori civilizáció.